Játszótér

Soha nem szoktam újévi fogadalmakat tenni. Szerintem semmi értelmük, hiszen amit szeretnék elérni, úgyse csak azért fogok elkezdeni küzdeni, mert január 1-je van - és ha január 1-jén kezdek el érte pont küzdeni, az se azért van, mert épp akkor léptünk át egy új évbe, szimplán csak úgy jött ki a lépés. Mégis, amiért tavaly februárban öt nap leforgása alatt temettük el előbb az egyik nagybátyámat, majd az anyai nagypapámat, amiért tavaly tavasszal három közelebbi, velem (majdnem egykorú ismerősöm is halálos autóbalesetet szenvedett, amiért november közepén még Ribizli is itt hagyott minket, aki ugyan sokak szerint csak egy kutya volt, de nekünk akár, ha családtag lett volna (és az is volt, sőt, még most is az), most mégis, ezt az évet a következő kijelentéssel kezdtem:

“Idén juszt se temetünk el senkit!”

Hát persze, hogy tévedtem. És bár az, aki most távozott, hozzám egyáltalán nem állt nemhogy közel, de még távol sem, mégis, a hideg kiráz, ha eszembe jut - márpedig mai, friss információként elég sűrűn eszembe jut.

Édesanyám egyik barátnőjét nagyon megszerettem. Túl sok közös vagy nincs bennünk, vagy csak esélyünk sem volt soha, hogy felfedezzük, hiszen a lánya lehetnék, meg különben sem én voltam az, akivel barátságot kötött. Sose láttam még annyira kreatív, pörgő, belső nyugalmat árasztó és folyton mosolygó embert egyszerre, mint amilyen ő volt mindig, ahányszor csak találkoztunk. Sose láttam kétségbeesni, elveszettnek… Most mégis mérhetetlenül aggódom miatta, érte, hiszen a hír ma érkezett: tizennyolc éves fia csütörtökön egyik pillanatról a másikra meghalt.

A fiú nem volt beteg, egyszerűen csak ennyi jutott neki. Ennyi… De mégis semmi. Épp a szóbeli érettségijeire készült, most kezdett volna csak igazán élni. Értelmes, okos srác volt, amolyan békebeli kamasz, nem olyan, mint amilyenek manapság futószalagon érkeznek. Értéket képviselt, és értéket akart adni is. És egyelőre még csak azt sem tudják, mi történt vele.

Anyai nagymamám jut eszembe szüntelen, aki ötvenöt évesen, szendvicskészítés közben esett össze, és soha nem tért már magához. Azt mondta az orvos, tüdőembólia, bárkivel, bármilyen korban megeshet. Lassan már húsz éve ennek, mégis úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. És ő a nagymamám volt, én pedig kicsi is voltam - talán igazán meg se értettem.

Ennyit ér az élet.

De egy anyának a saját gyermekét eltemetni… Az nem tisztességes, nem igazságos dolog.

viteez:

de szerintem, ha a google plusban meg lenne végre oldva normálisan a megosztás más alkalmazásokkal (twitter integráció, rss), simán verné a facebookot…

Tény, hogy ezek nem ártanának, de szerintem már most is veri, és nem csak a társaság miatt.

Édesanyám délután Bonest nézett és közölte, hogy három arckifejezésem is olyan, mint Emily Deschanelé. Mivel még nem tudom, sírjak-e rajta vagy nevessek, inkább dolgozni kezdek, mert ma reggelre már rég le kellett volna adnom a cikkemet, én viszont még csak a címet gépeltem le, azt is szűk negyed órája. 

Igazán remek munkaerő volnék, vagy mi a fene.